Flowers from a Stranger

By Beatrix Koch

The Wife
The flowers were lying in a trash can at the Hospital “Istvan” as she headed home with her husband in the car. Her leg was in a plaster. It broke when she slipped on the tram stairs earlier that day. She fell on the ice at the “Blaha Lujza” Station, many people just looking at her as they walked by. Finally, a few passengers from the tram helped her and called for the ambulance. Later she was sitting in a wheelchair in a long, narrow corridor, waiting for the doctor as the neon lights rustled above.

“I didn’t even really look at the bouquet”, she thought. She suddenly felt sorry for herself and for the stranger from whom she had received the flowers. She didn’t dare to have a better look at the man, she could only remember that he was tall and well-dressed, that’s all. He came just as suddenly as he disappeared. “Have a nice day” he had said in a calm and nice voice, and placed the flowers on her lap; not expecting any answer, just going his way. She called a “thank you!” after him with a surprised face, the man looked back and smiled. She wondered who he had bought the flowers for and knew she couldn’t keep them. If her husband saw her with those flowers, it would be terrible. He is the most jealous man she’d ever met. “I am just like property to him”, she thought with bitter irony.

As they arrived home, the husband helped her to get out of the car, and she walked the few steps to the entrance slowly and carefully, linking her arm with his. Suddenly the thought dawned on her that the flowers could be a sign that she could be important to somebody someday.

After three months of separated life, they were together again: her husband practically pleaded with her to come back. So here she was again, at the very place from where she had run away. She hated this place. It was an agglomeration of dusty streets, barking dogs, and introverted neighbours, where existences fell apart. They had lived here ever since their beautiful city flat was sold. They were dead broke; all the money was gone.

She was so sure about the divorce a few months ago, she had left her husband without leaving a phone number or a note. Her husband was not someone whom you could leave easily. She had had to figure everything out and keep it a secret from him. Even the thought of escaping had to be protected. She smuggled some clothes out, day by day, and left them in her locker in the beauty salon where she worked. She didn’t need anything else, and knew she would never regret leaving any items behind that had survived the move – the things they had in that ugly little house where they lived temporarily, out of necessity.

On the day, when she was ready, she did not go home, but to her rented flat on the Pest side of the city, close to the Margaret-Bridge. It was a furnished, old apartment; with a living room and a bedroom. She had saved some of her tip money, so that she was able to pay two months’ rent in advance. The next day she didn’t go to work, and her phone had been switched off since the previous evening. She went to the lawyer, signed the papers, and headed back to the safe apartment. “Budapest is a big city, he can’t find me that easily” she thought and closed the door and locked everything out that reminded her of her old life.

Then later she met her husband at the lawyer’s office several times. He was changed, in a good way: he was calm and quiet like a child that had been left alone. He asked her to go with him to a marriage counsellor, to give them some time and another chance before the divorce. She could see fear and hope in his eyes, and she couldn’t say no, even though she had decided to stand her ground beforehand. She moved back in with her husband but left some clothes and cash at a friend, because she was not sure what the future would hold. Maybe she would escape again another time.

She was quite the fugitive; how could she forget so quickly? Her husband used to shout at her, demanding to know everything; where she had been, with whom she’d been and what she had done. She had just stood in front of him, scared and shivering, she did everything just to satisfy him. He always took her money from her when she received her salary, and only left her a little bit of money. She didn’t even have a credit card of her own.

And now, after a few months’ of independent living, here she was again in the little house, that was never to be renovated; and she was more powerless than ever before. With a broken leg and a bouquet thrown away. She glanced at their wedding photo above the bed. It was black-and-white, only her lipstick was coloured red, like in a cheesy postcard. She buried her face in her hands, and quietly started crying.

The Husband
“What is she doing, where could she be at this time? She should have arrived home a long time ago, she only works until five.” He had already called her mobile. It didn’t ring, but went straight to voicemail. He called the salon. “Everything was fine, she left at the usual time” they said. “We don’t know if anything came up.” He was about to call his mother-in-law when he got a call from an unknown number. He answered it. A lawyer called to inform him in a dispassionate voice, that he was representing his wife who was suing him for a divorce, and that he was to mediate for them throughout the process.

The emptiness that he felt afterwards was horrible. He was sitting at the dining room table, dull, empty, his face buried in his hands. Did his wife really want a divorce? Could she not see that he was only trying to make things right? Where could she be? With whom? He was jealous, he didn’t want her to be with another man. “If she is with another man, I will never want her back” he thought. His wife belonged to him, she was only his. She always did what he told her to do, she never talked back, they never quarreled. She always spoke softly and quietly, she only wore clothes, makeup and hairstyles that he liked. And all this felt so natural to him.

Each day of those three months while his wife was living alone felt like an eternity. Nothing mattered, only to be with her again. He would have given everything for that. Now they were together again, but they didn’t belong together anymore, and he knew that. It felt as if they were only snatching more time before breaking up for good. He looked at her broken leg, then at her face that was covered from him by her hands, and he took pity on her, as he would on a sparrow in a flurry.

This short story will be published in 2019 in the anthology “novum #4” both in English and in Hungarian. Many thanks to Candice Mitchell for her excellent support in the English proofreading and editing:

candiceandme

Hungarian version:

Virág – egy idegentől

A feleség
Ott hevert a virág, az István kórház egyik szemetesében, ő pedig hazafelé tartott a férjével az autóban. A lába gipszben volt, eltörött, amikor a nedves villamoslépcsőn megcsúszott. Leesett a betonra, a Blahán, a sok ember csak nézte, elmentek mellette. Néhány leszálló utas segített neki, mentőt hívtak hozzá. Utána ott ült a hosszú, keskeny folyosón, fölötte neonlámpák zizegtek, és csak várt, hogy sorra kerüljön.

Meg se nézte úgy igazán azt a csokrot, gondolta és hirtelen sajnálatot érzett maga iránt és a férfi iránt is, akitől kapta. A férfit pedig nem merte jobban megnézni, csak arra emlékszik, hogy magas volt, jól öltözött, és olyan hirtelen ment el, mint ahogy megjelent. “Legyen szép napja” – mondta kedvesen és az ölébe helyezte a virágokat. Nem várt válaszra, már tovább is ment. Ő csak gyorsan egy köszönömöt tudott utána kiáltani, amire a férfi visszatekintett és intett a kezével. Kié lehetett a virág?

Hazaértek, a férje segített kiszállni az autóból, és ő a karjába karolva, lassan és óvatosan tette meg azt a pár lépést a kocsibeállótól a bejárati ajtóig. Pedig a virág akár egy jel is lehetett, hogy egyszer még fontos lehet valaki számára.

Három hónapi különélés után ismét együtt volt a férjével, aki visszakönyörögte magához. Itt volt újra, azon a helyen, ahonnan menekült. Agglomeráció, poros utcák, széteső egzisztenciák, kutyaugatás, füstös téli levegő, bezárkózó emberek. Itt éltek már egy ideje, amióta a budai lakást el kellett adniuk. Mindenük elúszott, eladósodtak és nem látszott kiút.
Nem, a férje nem az az ember, akit csak úgy el lehet hagyni. Az egészet jól ki kellett találnia, eltitkolni előle még a gondolatát is. A ruháinak egy részét egyesével kezdte el kicsempészni a házból, minden nap ott hagyott egy darabot a kozmetikai szalon öltözőszekrényében, ahol dolgozott. Másra nem is volt szüksége, tudta, hogy nem fognak hiányozni azok a tárgyak, amelyek túlélték a költözést, amelyek elfértek ebben a kicsi lakásban, amelyben már két éve éltek, átmenetileg, kényszerűségből.

A kozmetikából aznap nem hazament, hanem az albérletébe. Bútorozott lakás volt, másfél szobás, egy háromemeletes bérházban, a függőfolyosóról nyílt. A borravalókból tett félre annyi pénzt, hogy az első két hónapot előre ki tudta fizetni. Másnap nem ment be dolgozni, a telefonja az előző este óta kikapcsolva maradt. Az ügyvédhez ment, mindent aláírt és visszament az albérletbe. Magára csukta az ajtót és kizárt mindent, ami arra emlékeztette, hogy ő most menekül valami elől.
Aztán később találkoztak az ügyvédnél a férjével. Milyen más volt most! Szelíd, csendes, bátortalan, mint egy magára hagyott gyermek. A férje arra kérte, hogy menjenek el egy házassági mediációra, ne adják még be a papírokat. Szemében félelem és remény tükröződött, ő pedig nem tudott nemet mondani neki, hiába határozta el korábban, hogy kitart a szándéka mellett. Engedett a kérlelésnek, az ügyet felfüggesztették, ő visszaköltözött. A ruháinak egy részét és valamennyi készpénzt az egyik barátnőjénél hagyta, ha mégis újra menekülnie kellene.

Mert menekült, szinte rohant, hogyan is felejthette el ezt ilyen hamar? A férje még néhány hónappal ezelőtt minden este durván kiabált vele, számonkérte, hogy hol volt, mit csinált, miért nem főzőtt, takarított, miért nem szolgálja ki őt? Ő pedig az egész napi munka és a hosszú utazás után fáradtan, ijedten és reszketve állt előtte, főzött, takarított, dolgozott otthon is, hogy ne kiabáljon tovább. A fizetését, mikor átutalták, a férje már aznap felvette az automatából, neki adott egy kis pénzt bérletre, háztartásra, a többit eltette.
És most, a pár hónapos függetlenség után ismét itt ül, a kicsi, szűk lakásban, amelynek a felújítása már soha nem készül el, még tehetlenebbül, mint eddig. Törött lábbal és egy eldobott virágcsokorral. Felnézett az ágyuk fölött függő esküvői fotóra. Fekete-fehér fotó volt, csak a száján a rúzs volt pirosra színezve, mint egy giccses levelezőlapon. Kezét az arcába temette és folytak a könnyei.

Férj
“Mit csinál, hol van a felesége ilyenkor?” Már régen itthon kellene lennie, hiszen ötig dolgozik a szalonban. Hétkor már felhívta telefonon. Nem csörgött ki, rögtön üzenetrögzítőre kapcsolt. Felhívta a szalont. “Minden rendben volt, ugyanakkor ment haza, mint máskor”, – mondták a telefonba, “Nem, nem tudnak semmiről, ami közbejött volna”. Már éppen az anyósát akarta hívni, amikor egy ismeretlen számról keresték. Felvette. Egy ügyvéd volt, arról értesítette tárgyilagos hangon, hogy a feleségét képviseli a válóperes ügyben és a felesége ezentúl rajta keresztül fog vele érintkezni.

Borzalmas volt az üresség, amit utána érzett. Tompán ült az étkezőasztalnál, a fejét az arcába temetve. Nem értette. A felesége valóban el akar válni tőle? Hát nem látja, hogy ő csak helyrehozni akarja a dolgokat? És most hol lehet? Kivel van? Féltékenyen gondolt a feleségére, nem akarta, hogy egy másik férfival legyen. “Ha más férfival lesz együtt, nekem már sohasem kell”, gondolta magában. A felesége az övé volt, teljesen az övé. Mindig azt tette, amit mondott neki, nem vitatkozott, veszekedett vele soha. Halkan, csendesen beszélt, úgy öltözött, úgy sminkelte magát, még a haját is úgy hordta mindig, ahogy neki tetszett. És ő mindezt természetesnek vette.
Annak a három hónapnak, amíg a felesége külön élt, minden napja egy örökkévalóságnak tűnt. semmi sem számított, csak az, hogy újra vele lehessen. Mindent megtett volna ezért.

Most ismét együtt voltak, de valahogy mégsem tartoztak már össze többé, ezt a férj is tudta. Mintha csak időt kaptak volna a végleges szakítás előtt. A felesége törött lábára nézett, az arcára, ahogy a kezébe temetve eltakarta előle a könnyeit és megsajnálta, mint ahogy egy csapdába szorult vergődő verebet is sajnálna.

A “Virág egy idegentől” és az angol változat, a “Flowers from a Stranger” a  “novum #4” tavaszi antológiájában nyomtatásban is meg fog jelenni.

Illustrations: drawings from my notebook and a photo with Candice (Photo credit: Beatrix Koch)

Please visit my other blog about art and architecture: ARTODU ART BLOG

Visit my online art gallery too: www.artodu.com

Copyright © 2018 BEATRIX KOCH BOOKS by Beatrix Koch. All rights reserved.

4 thoughts on “Flowers from a Stranger

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s