Wedding Ring and Coffee

By Beatrix Koch

Photo credit: Heiner

We were sitting in Budapest, in a hotel restaurant with our South-African friends who also live in Switzerland, Jenni and Peet, and they started to talk about the wedding rings. They only confessed after five years of friendship, how they were confused about our not-wearing-our-wedding-rings habit.

Of course we had wedding-rings, not only one, but two pairs of them. Our engagement rings were the classic gold solid ones (no diamond ring for me, because it was not even a thing in Hungary at the time). The trouble with the rings started just after our engagement. We went to the countryside with a couple, where Peter swam in the river and the turbulence (there are very serious and dangerous turbulences at this river) literally pulled the ring off his finger and we couldn’t even dream of finding it. So, he bought a new one, and we had two slightly different, classic, solid gold rings at our wedding day. But fashion changed, the solid gold ring was no longer in, we changed to a pair of wide silver-coloured rings. Massive. Like a statement.

But somehow, we forgot to wear them: the wide rings were not too comfortable and Peter had some sensitive-skin issues. “If he doesn’t wear it, why should I?” So we slowly started not to wear our rings. You can just explain everything. And you think, “you are right, you are allowed to do this”.

When Jenni and Peet came to our home for the first time, they were standing before the door-bell, and they saw our different names on it: Horvath and Koch. (Yes. I kept my maiden name. I know, I know, but this is important for me.) They stepped in and then they realised, that we don’t even have rings.

Maybe they are not married? With three kids? They didn’t ask, but it did take time until they figured out: we had been married. For a long time. 

Budapest, photo by Beatrix Koch

So, we enjoyed our few April days in Budapest together, we showed them the amazing city (and they learned, that in Budapest is everything the First, the Biggest, the Oldest…), met our family and friends. We got closer to each other in a very beautiful and funny way. Maybe this was the point in our friendship, when our friends had the courage to ask:

-Why aren’t you wearing your wedding rings? Isn’t it a custom in Hungary? Or are we missing something?

We explained our not-wearing-habit, the many excuses,  but Peet suggested us to think about this more seriously. About the covenant, about the ring’s role as a signal towards outside.

I decided after this chat, I want to be a good girl. I tried to keep the advice and when we came back to Switzerland I started wearing my rings again (the wide silver-coloured with a fake diamond ring, which I bought years ago to compensate myself for the lack of the desired and never received real diamond ring). In September we moved into another apartment and the ring ended up deep in my drawer. I didn’t think of the rings for a while but I need to wear them again. To demonstrate. To demonstrate that I am married, reserved, or if you like: taken, that I am not a free fish any more. 

What brought me to this, was a depressing story, which happened at my workplace most recently. Yesterday.

Photo credit: Chevanon Photography

A new colleague started in our company a few months ago, he seemed friendly at the beginning but after a while he asked me in a strange way if he could have a coffee with me. After work. My answer was always a no, but he tried again and again. He sent me emails, sms and called me on my company phone. I made it clear that I have a family at home, they are waiting for me and I won’t have a coffee with him. After I refused his invitation for the 4th time I felt, I had had enough. Besides I had a heavy and strange feeling and I was scared. When will he finally stop asking me out? At home I couldn’t keep my sad feelings inside anymore, so I complained to my husband about my colleague. He wanted to call him immediately. To have a coffee with him. I gave Peter his company number, so he could protect me next time. But I hope that won’t be necessary.

A NO is a NO. No matter if I wear make-up or nice clothes or even if I am friendly. It should be no matter, whether I am wearing wedding ring(s) or not.

I am not flattered and not interested

I have never felt such a threat before, neither in Hungary, nor in my earlier workplace in Switzerland. Never with colleagues, never with friends or even with strangers.

I am not against a friendly chat with a colleague, or having a drink or a coffee, no. I have already had and I will have a lot of coffees with colleagues, I am sure. But coffee and coffee could be very different, depending on the motive behind an invitation.

Yay. It’s out. Feels sooo good. Do you have a similar story?

Hungarian Version

Gyűrű és kávé

Budapesten voltunk éppen a barátainkkal, Jennivel és Peettel és a szálloda éttermében beszélgettünk. A jeggyűrűkről. Ugyanis csak mintegy öt év barátság után merték bevallani nekünk, hogy mennyire összezavarta őket a mi “nemhordjukagyeggyűrünket” szokásunk. Jennitől közben még azt is megtudtam, hogy miért viselik az angolszász kultúrkörben élők a bal kezük gyűrűsujján a jeggyűrűt (a nők pedig a karikagyűrű mellett még a kisérő gyémánt gyűrűt is): az egyiptomiak úgy tartották -mint később kiderült, tévesen-, hogy a bal kéz negyedik ujjából indul egy nagyon érzékeny idegszál, a “vena amoris”, és egészen a szív felé nyúlik.. Ohhh, ez szép…

Pedig van eljegyzési gyűrűnk, nem is egy, hanem két pár. Az eredeti  klasszikus arany, és az új, amelyik sokkal divatosabb, széles, ezüstszínű. Masszív. Elég sokáig hordtuk is a gyűrűket, de a széles változat nem volt túl kényelmes és Péter érzékeny bőrének sem tett jót a gyűrű – így lassanként leszoktunk róluk. 

Peet és Jenni eleinte még abban sem voltak biztosak, hogy házasok vagyunk-e. Mikor  legelőször álltak a kapucsengőnk előtt, két nevet láttak kiírva: Horvath & Koch. Beléptek és észrevették, hogy gyűrűnk sincs. Lehet, hogy nem is házasodtak össsze? Na de három gyerekkel??? Később, lassan-lassan azért kiderült számukra, hogy házasok vagyunk, méghozzá már elég hosszú ideje.

Megmutattuk nekik a mi gyönyörű Budapestünket (ahol minden az Első, a Legnagyobb, a Legrégibb volt természetesen), bemutattuk őket az itteni barátainknak. A város fantasztikus volt április végén, élveztük a tavaszi nap kellemes melegét és a néhány együtt töltött nap után a barátságunk is szorosabbra fonódott. Ekkor rukkoltak ki a régóta tartogatott kérdésükkel:

-Ti miért nem viseltek jeggyűrűt? Esetleg ez itt nem szokás?

Magyarázkodni kezdtünk, érzékeny bőr, kényelem, ha ő sem hordja, én sem hordom, és így tovább. Peet kérte, hogy vegyük komolyan, azaz komolyabban ezt a gyűrű dolgot. Az üzleti utakon, a munkahelyen egy védelmet biztosító jel lehet a külvilág felé. Megnyugtattam őket, hogy soha, de soha sem ért még a gyűrű hiánya miatt zaklatás. De hát jó kislány akartam lenni és megfogadtam a tanácsukat, mert tudom, hogy jót akartak… Mikor visszatértünk Svájcba, el is kezdtem hordani a gyűrűket (a széles ezüstöt és egy fake brillt, amelyet azért vettem magamnak, hogy valahogy legalább kompenzáljam vele az elmaradt, letérdelős, gyémántköves gyűrűvel való leánykérést). Aztán szeptemberben egy másik lakásba költöztünk és a gyűrűk az egyik fiók mélyén hevertek ismét. Nem is gondoltam rájuk sokáig, de most ismét eszembe jutottak. Mert szükségem van rájuk. Demonstrálni akarom velük, hogy elkötelezett kapcsolatban élek.

Egy nyomasztó dolog történt velem nemrégiben a munkahelyemen.

Új kolléga érkezett hozzánk. Eleinte még szimpatikusnak tűnt, de néhány megbeszélés után elkezdett nyomulni: kávézni hívott, munkaidő után, méghozzá egy, a cégen kívüli (meg nem nevezett) helyre. A válaszom egyértelműen NEM volt, de újból és újból próbálkozott. Emailt, sms-t küldött, telefonon hívott. “Esténként sietek haza, vár a családom, nem akarok veled kávézni menni“, utasítottam el immár negyedszerre is az invitálását. Nagyon elegem volt az egészből. Mikor hagyja már végre abba? Nyomasztó érzés volt és valahogy fenyegetve éreztem magamat. Hazaérve nem tudtam már tovább magamban tartani a feszültséget: jó alaposan kipanaszkodtam magamat a férjemnek. Péter azonnal a kollégám telefonszámát kérte. Elmegy ő vele kávézni, ha ennyire kávézni akar, mondta. Odaadtam neki a telefonszámot, így én is sokkal nagyobb biztonságban érzem magamat: ha legközelebb is próbálkozna, akkor Péter fogja visszahívni.

A NEM az NEM. Teljesen mindegy, hogy ki vagyok-e sminkelve, csinos ruhákat hordok-e vagy pedig kedves vagyok-e. Teljesen mindegy kellene, hogy legyen, hogy van-e rajtam eljegyzési gyűrű vagy sem.

Nem a kávéval van a baj. Kimondottan szeretem a kávét és szeretek a kollégáimmal beszélgetni, például egy céges vacsorán egy pohár bor mellett. Rengeteget kávéztam már korábban is a munkatársaimmal és tudom, hogy fogok is még. De kávé és kávé között különbség lehet, mint ahogy egy meghívás mögött rejlő szándékban is.

Huh. Jó volt ezt most így leiírni. Történt veled is valaha hasonló?

Copyright © 2019 BEATRIX KOCH BOOKS by Beatrix Koch. All rights reserved.

Please visit my other blog about art and architecture: ARTODU ART BLOG

Visit my online art gallery too: http://www.artodu.com

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s