Hófehér jaguár

Beatrix Koch

A novella a Magyar Napló irodalmi pályázatára készült 2019. augusztusában

Photo credit: Markus Spiske


“Egy fal, amelynek le kellett dőlnie. Egy határ, amelyet át kellett szakítani. Az országra ráfért egy nagy szellőztetés. Nyugatról nyitották ki az ablakokat, hogy a szél kivigye az áporodott levegőt, és felszállva a sztratoszférába semmivé legyen.”
Eddig jutott a nő, ahogy a billentyűzeten gépelte a szavakat egymás után, majd tünődve nézett maga elé. Már annyiszor elképzelte azt a bizonyos pillanatot, amikor valami a láthatatlan világban megpattant, mint ahogyan egy húr a hegedűn, és ebben a végtelenségig nyújtott pillanatban egy olyan dolog történt, amely immár visszafordíthatatlan volt. Leomlott a berlini fal.
Almának saját reklámügynöksége volt, ő maga kreatív írással foglalkozott.

Most éppen egy retro fesztivált, a “HÓFEHÉR JAGUÁRT” kellett eladnia a szavaival. A szavaival, amelyekkel teremteni tudott, hangulatot festeni, vágyakat kelteni. Alma a boldogságot, azaz a boldogság ígéretét adta az írásain keresztül. Két plakát függött az íróasztala fölött, az elsőn ez a felirat állt: “Advertising is based on one thing: happiness”. A másik is hasonló jellegű volt a maga költői kérdésével és megragadhatatlan válaszával: “But what is happiness? It’s a moment before you need more happiness”. Ha valaki rákérdezett a plakátokra, Alma csak sejtelmesen mosolygott. A bennfentesek tudták, hogy az idézetek az egyik kedvenc sorozatából, a Mad Men-ből származtak. Hogy ő maga hitt-e bennük, azt senki sem tudta, de egy biztos: Alma volt az egyik legjobb a szakmában.
Már az elejétől tudta, hogy ezt a munkát nem adja ki másnak, ez a fesztivál nagy dobás lesz. Jól emlékezett a régi Sziget Fesztiválokra a Hajógyári szigeten és a későbbi Budapest Plázsra a 2000-es évek elejéről, mikor a rakpartot homokkal szórták tele és tengerparti hangulatot varázsoltak a Duna-partra napernyőkkel, napozóágyakkal. Hasonlóan újszerű, megdöbbentő és ötletes lesz a Hófehér Jaguár is, az egykori Csepel Művek épületeit rendezik be a fesztivál helyszínének.
Meg aztán van is mit írnia, nem kell a Wikipédiát bújnia, ha a rendszerváltás előtti hangulatot, vagy a poszt-szocialista világot akarja bemutatni. Neki tapasztalatai vannak, hús-vér emberekkel, sorsokkal és történetekkel. A saját libabőrös bőrén átélt történelemmel.


Alma felállt, a táskájában kotorászott, míg végre megtalálta a cigerattáját. Kiment az erkélyre, rágyújtott és hosszan engedte ki a füstöt. Ha írt, szüksége volt a cigarettára. Kikapcsolta az agyát és mintha csak egy újraindítás történt volna, ismét képes volt bármire: időutazásra múltban, jövőben, képes volt beleképzelni magát különböző szerepekbe. Címet kellett találnia, egy ütős és erős címet. Vágyat kellett keltenie. Fel kell ébresztenie a nosztalgiát az emberekben a harminc évvel ezelőtti világra. Ahogy visszaült a laptopjához, a szavak zuhatagként törtek elő és Alma szélsebesen ütötte a billentyűzetét. Megvolt a cím, és ami még fontosabb, megtalálta a cikkhez a szavakat is.


„HÓFEHÉR JAGUÁR FESZTIVÁL – Hogy visszakapd, amiről már azt gondoltad, hogy elveszett.”
Volt egy fal, amelyről mindannyian tudtuk, hogy le kell dőlnie. “Leomlott a berlini fal”, hallottuk a hírt a rádión keresztül” és úgy éreztük, hogy ehhez nekünk is közünk van. Történelmet formáltunk a magunk kis kurucos dacával, azzal, hogy megszellőztettünk egy határt, amely már áporodott és rozsdás volt az évtizedes hallgatástól. Kinyitottuk az ajtókat és az ablakokat és Dorothyként vártuk a nyugati szelet és a jónak gondolt “Nyugati Boszorkányt”. Hát eljött végre. Jobb volt, mint a Gonosz Keleti Boszorkány, Haribo gumicukrot hozott, használt ruhát, használt autókat és soha vissza nem térő lehetőségeket. Egy pillanat alatt véget értek az idők, amikor éveket vártunk az új Zsigulira vagy Trabantra, amikor az NDK-s családok lepték el a Balatont és amikor minden kiszámítható volt, hiszen soha sem történt semmi különös. “Good bye Lenin”, gondoltuk már jóval előbb, mint ahogy megszületett a film.
Ránk engedték a külvilágot, pedig mi üvegházban nevelkedtünk addig. Nem tudtuk, hogy hogyan kell megvédeni magunkat: volt, aki elszáradt, volt, aki napszúrást kapott. De sokan túléltük és Terminátorként vártuk, hogy mi következzünk. A hihetelen, az erős, az okos X generáció. Nem tudtuk, hogy azok vagyunk és hogy így fognak majd hívni bennünket később a kutatók. Mi csak belevetettük magunkat a félkész, formálódó világba, amelyről azt hittük, hogy lesz beleszólásunk a folyamatokba. Harminc év telt el és még mindig nem tudunk objektíven visszanézni. Nem is kell, csak engedjük el magunkat, hogy a hófehér Jaguár pont oda vigyen vissza bennünket, ahová vágyunk. A gyerekkorunkba.“


Ez így eddig tetszett neki. Alma tudta, hogy mit várnak tőle, hiszen hosszan beszélt erről a fesztivál szervezőivel, két huszonéves fiatalemberrel néhány napja. Mindketten háromnapos borostát viseltek, a hajuk erősen fel volt nyírva oldalt. Tipikus átmenet az Y es a Z generáció között, gondolta Alma, ahogy végignézett rajtuk. Fiatalok, életművészek és öntudatos üzletemberek is egyben. És mert az egész világ applikációk formájában az iPhon-jukban van, nekik minden lehetséges, Alma tudta ezt. Arcuk átszellemült, ahogy a projektjükről beszéltek, látszott rajtuk, hogy sokkal többet tudtak a volt szocialista időkről, mint amire Alma számított. A hangszórókon keresztül a United zeneszáma, a “Hófehér Jaguár” szólt és Alma tisztán emlékezett rá, hogy milyen sokszor hallotta ezt a számot a rádióban, mintegy tíz évvel a rendszerváltás után. A hófehér Jaguár, mint a még mindig szinte elérhetetlen, csillogó, gazdag nyugati világ szimbóluma. Amire mindig csak áhítozni fogunk. Amit soha sem érünk el, bárhogy is akarjuk, mindig néhány lépéssel lekéssük.


“Vidámpark, szellemvasúttal és vattacukorral, balatoni nyár. Húsleves és rántott hús vasárnaponként, banán a pult alól karácsonykor. Dunakavics és Franciadrazsé, csavaros fagyi az édesszájúaknak. Lángos és palacsinta a strandon.” Hiszen ez mind ma is létezik, mitől lenne ez olyan egyedi, gondolta, de folytatta.
“Nekünk csak ez volt, nem volt Nutella és Milka csoki, nem volt Pringles és nem volt sok minden más sem. Anyáink recepteket cseréltek egymással, hogy a névnapokon, születésnapokon elkápráztassák a vendégeket a tojásos-pickszalámis-csemege uborkás-zsúrkenyeres szendvicsek mellett valami mással, valami különlegessel.“


A nosztalgia úgy működik, mint a drog, ezt jól tudta Alma, és alaposan ki is használta a szakmájában. Mondataival lágy, kellemes hangulatot teremtett, felidézve mindazt, ami már csak a régi újságok lapjain szerepelt. Nosztalgia, eufória, frusztráció és ismét egy nagy adag keserűen édes nosztalgia – ez volt receptje ehhez a megbízáshoz.
A nosztalgia valami olyasmi, ami nyílttá tesz, odaültet az étkezőasztalhoz. Beszélgetni kezdtek, azt akarjátok, hogy ez az érzés veletek maradjon még egy darabig. Alma megnézte az értelmező szótárt, mit is mond a nosztalgiáról. Milyen másképp fejezi ki a lényeget más-más nyelven! A német, mint mindig, analizál, az angol fókuszál, a magyar pedig kissé túloz. A nosztalgia magyarul: „sóvárgás, vágyakozás távoli, elveszett, elmúlt dolgok után; honvágy“


“A legmodernebb kommunikációs eszköz az utcai telefonfülke volt, leveleket írtunk egymásnak, barátok, barátnők, szerelmesek. Számítógép helyett papírra rajzoltunk, ceruzával és tintával. A belvárosokban még lehetett autóval közlekedni. MINDEN szürke volt, és ez zavart is bennünket, de mi mégis próbáltuk színesnek látni a világot, hiszen ez a mi fiatalságunkról szólt.”


Furcsa egy generáció a miénk, fűzte tovább a gondolatait Alma. “Mi még a kazettás magnós-lemezjátszós zenéken nőttünk fel, analóg technológiával hívták elő a fényképeinket a negatívról. Tudjuk, hogy mi az a diavetítő, és milyen volt a Nagyi fekete-fehér TV-je, amely hosszú lábakon allt, és a Nagyi azt hitte, hogy Isaura egy valós személy, akinek a felszabadítására pénzt kell gyűjteni. Tudjuk, hogy milyen volt az adásszünet hétfőnként, mert biztos ami biztos, mindig bekapcsoltuk a TV-t, hogy tényleg adásszünet van-e. Tudjuk azt is, hogy milyen egy Commodor számítógép vagy egy kislemez, megszoktuk a CD- és a DVD-lejátszót, amíg el nem felejtettük őket, hiszen ma már iPod-on hallgatjuk a YouTube Music zenéit és a Netflixet nézzük esténként. Tudunk weblapokat szerkeszteni, online marketingelni és applikációkat programozni. Technológiai világkorszakokat ölel fel a tapasztalatunk. Konvertáljuk a fényképeket és a 35 mm-es filmről DVD-re írjuk őket. Ismerjük az átjárhatóságokat és az utakat a múlt, a jelen és a jövő között. Megtanultunk alkalmazkodni, újat tanulni és nem mutatni, hogy elegünk van az állandó változásokból. Így éltük túl az éveket. A hihetelen, a nagyszerű X generáció. Akiknek a határ a csillagos ég.”


Jó volt így, mozaikokban írni, felidézni a saját emlékeit és egyúttal azáltal, hogy leírta őket, mások megelevenedő emlékeivé is tenni. Alma élvezte, ahogy illatokat, hangokat, hangulatokat idézett fel, és látta megelevenedni a szavaival lefestett világot maga körül.


“Azt mondják, arra mindenki emlékszik, hogy mit csinált 2001 szeptember 11-én, abban a pillanatban, amikor megtudta, hogy támadás érte a tornyokat. Érdekes, hogy arra nem emlékszünk ilyen pontosan, hogy mikor volt az a pillanat, mintegy tíz évvel a tornyok összeomlása előtt, amikor átléptünk a régiből az újba, mikor egy új világ kezdődött számunkra. Rendszerváltás, mondták korábban. Rendszerváltozás, így mondják ma. Akkor lendületesnek és visszafordíthatatlannak éreztük, de mégsem volt minden olyan gyors. Kis lépések követték egymást, hol szabályosan, hol szabálytalanul, organikusan és ránk erőltetve egyszerre. Fel kellett venni a nyugati világ ritmusát, miközben mintha egy centrifugában lettünk volna, ahol a saját életünk is felgyorsult.”


De ki akar visszamenni akár csak képzeletben is? Ki akar nosztalgiázni a régi világon? Vissza akarunk-e menni képzeletben oda, ahol nem volt igazi a szabadság? Alma félve tette fel magának a kérdéseket és rácsodálkozott az első számú kontrollcsoport adataira. A valóság sokkal kuszább volt, mint ahogy számított rá. A gyerekkort és a szocializmust immár nem lehetett szétválasztani. Maga is meglepődött, hogy milyen szívesen válaszoltak az emberek a kérdéseire. Mintha csak pont erre a hangulatra vágytak volna. Egy kicsit visszapillantani. Kiváncsian olvasta a válaszokat:


“Bors örs, a Huszárik mozi az egyetemen, a harisnyaszaggató kemény székeivel, amikről foszlott a furnér, és mégis végignéztük rajtuk ülve a 4 órás Tarkovszkij filmeket.”
“Olcsó koncertjegyek, bátran stoppoltunk, biztonságos éjszakai közlekedés, lengyel-piac.”
“Reklám által propagált individualizmustól, materializmustól mentes évek. A tudományos materializmusnak könnyebb volt ellenállni. Az embereket nem választotta szét az anyagi életük annyira mint most. A reménység, hogy jobb világ jön. Ha egy filmmel lehet válaszolni, akkor a Good bye Lenin fejezi ki azt, ami elveszett.”
“Csupa gyerekes dolog jut eszembe: a régi Túró Rudi, ami szerintem akkor sokkal finomabb volt, a nyári gyerektáborok, ami iskolai szervezés volt, minden nyáron mentünk valahová – nemcsak úttörő tábor volt, hanem szuper sátortábor Pécs mellett, Zobákpusztán, meg vándortábor hatalmas hátizsákkal a Zemplénben.”
“TV-maci, Mesesajt, Halász Judit, Soltész Rezső dalai.”
“Balatoni nyarak, Old boys bulik, lángos, énekkar, közös kirándulások.”
“Tejivók, kifli, Simson kismotor, Nyugat Berlin, kazettás magnó, lemezjátszó, kvarcóra, Gusztáv, Dr. Bubó, Mekk Elek, Rádió kabaré, hétfői TV szünnap, Balaton, alternatív underground együttesek.”


“Reform Magazin pult alól, a Kossuth téri újságostól. Poptarisznya minden vasárnap. Utazni lehetett külföldre, valutát váltani, megszűnt az addigi hatalmi kontroll.”

Az X generáció rendszerváltás előtti, nosztalgikus emlékei


A kontrollcsoport tagjainak a gyerekkori emlékek jutottak eszükbe, a felhőtlen, boldog évek, pont erre volt szüksége. A mézesmadzagra, amellyel be tudja majd húzni a közönséget az elvarázsolt palotába, az absztrakt tükrök közé. Milyen érdekes, ezekből úgy tűnik, mintha nem is lett volna olyan borzalmas az a világ! Nem is volt, csak hát nem volt a szó szoros értelmében szabad.
A második számú csoport az Y és a Z gernerációsokból tevődött össze: ők csak hallomásból ismerik a szocializmust, a szüleiktől, ha egyáltalán:


“A sajtos-tejfölös lángos íze a Balatonparton, a régi autónk színei, anyaga, fogása. Soma Mix fagyi amit nyáron a fagyiskocsinál vettünk, általános iskolában a vár, amin jászottunk, a rengeteg biciklizés meg játék a szomszéd gyerekekkel a környéken.”
“A vázon ülni a biciklin, fára mászni, játszani az autósszőnyegen. Az iskolára is szívesen emlékszem, vicces módon az iskolából menő hazautakra főleg. De ha tárgy, akkor mikrofonos magnó, a regények, amiket olvastak nekem.”
“Cartoon Network, Babyborn baba, Playmobil farm, Tetris, Tamagochi játékok, Barbie baba és Action Man. Gyerekkoromhoz tartozott a sok német a Balatonon, a Family Frost autó, a discman, a parabola antenna.”

Az Y és Z generáció nosztalgikus emlékei


Alma lázasan kereste, hogy van-e egyáltalán közös elem a szülők és a gyerekek nosztalgiaképében? Felnevetett. Igen, a lángos és a Balaton. Verhetetlen páros.
Nem fog mindenkinek bejönni a nosztalgia, ezt előre tudta. Lesznek, akik csak a politikai eseményeken keresztül tudnak majd emlékezni, és lesznek, akik keserűen fognak visszagondolni arra, ami elmúlt.
Itt az idő végre egy saját történethez, gondolta, és indult az erkélyre, kezében a Lucky Strike dobozzal. Az évtizedek óta változatlan szlogenre esett a pillantása: « It is toasted » és maga elé képzelte a ropogós, forró dohányleveleket.


Az ő története, amely a szülei szülőfalujához, Ófaluhoz kapcsolódik, emblematikus esemény még ma, harminc év elteltével is. Alma első emlékei ehhez a furcsa nevű, kis baranyai faluhoz kötődtek és sohasem gondolta volna, hogy ez a kis falu a figyelem központjába kerül majd egyszer. Nem gondolt erre akkor, amikor városi gyerekként itt töltötte a nyári szünidőt és rácsodálkozva a falusi világra felfedezte azokat a perceket, amikor mintha még az idő is megállt volna. Nem gondolt erre, amikor a gang forró kövein ülve lóbálta a lábát, amikor a repedezett földutakat rótta és a kukoricatáblák embermagasságú, pengeéles levelei között szaladgált, amikor a patakparton megcsípte a csalán, vagy amikor legurult a domb füvén és bogáncs ragadt a hajába. Itt voltak fiatalok a szülei ő pedig mindig vendégként érkezett ide. Egészen addig a májusi napig, amikor ő is együtt vonult a domboldalon a többiekkel. Véget nem érő sorokban haladtak a vadvirágos réteken, zászlókkal és transzparensekkel.
Ófaluba izotóptemetőt akartak építeni, már évek óta készültek erre, de egy soha sem tapasztalt ellenállásba ütköztek. Az atom érzékeny téma volt ezekben az időkben: Csernobil még élénk emlékképeket csalt elő mindenkiből. Szinte mindenki tudta, hogy mit csinált aznap, amikor a csernobili tragédia híre utolérte. Ez is egy vízválasztó esemény volt. Alma is emlékezett rá: napozott a kertjükben, mikor egyszer csak az anyja hirtelen és visszautasítást nem tűrően beparancsolta a házba. Ablakot sem nyithatott úgy, hogy az anyja ne ellenőrizte volna, napokig fújt keletről a szél.
Az atomtemető elleni tüntetésen mindenki ott volt, aki a politikai rendszer ellen akart protestálni: megtűrt kisvárosi értelmiségek, másként gondolkodók, környezetvédők, budapesti ellenzéki értelmiségiek és a “nép gyermekei”. Éppúgy volt ez egy Dávid és Góliát küzdelem, mint amennyire a késő Kádár-rendszer hatalmának feszegetése. Azok a dombok oly sok mindent megéltek már: egykor nem tudták megvédeni a falut a dübörgő katonaléptekkel szemben, a szovjet katonák éhes sáskahadként vetették rá magukat a falura. Később néhány fiatal lányt teherautóra tettek és “málenkij robotra” vitték őket a Szovjetúnióba, volt a ki soha nem jött vissza, aki pedig visszatért, félemberként járkált a faluban, vénlányként fejezve be az életét. De azon a májusi napon fordult a történelem, az egy évvel későbbi győzelem pedig görög drámákba illő katarzis volt, és jóval nagyobb jelentőségű, mint ami kívülről volt látható. Mintha Ófalu lakói ismét és végérvényesen birtokba vehették volna azt a földet, amelyet az egykori ősök Mária Teréziától kaptak.
A cikk elkészült, Alma pedig nosztalgikus hangulatba került, kikereste a rég hallgatott zeneszámokat a KFT együttestől.
“Ki az az őrült, ki Trabantra vágyik, talán csak egy múzeum”, dübörgött a zene Alma fülhallgatóján keresztül.

Leave a Reply

Fill in your details below or click an icon to log in:

WordPress.com Logo

You are commenting using your WordPress.com account. Log Out /  Change )

Google photo

You are commenting using your Google account. Log Out /  Change )

Twitter picture

You are commenting using your Twitter account. Log Out /  Change )

Facebook photo

You are commenting using your Facebook account. Log Out /  Change )

Connecting to %s